|
|
|
|
A depresszió neurobiológiája
Dr. Bánki M. Csaba
|
Az elmúlt negyven évben bátran forradalminak is nevezhető előrehaladás történt a depressziós betegségek biológiai/biokémiai patomechanizmusának megértésében. Bár a depresszió definitív "végső okát" ma sem ismerjük, számos részterületen kidolgozott és empírikusan jól tesztelhető modelljeink vannak, amelyek között a legutóbbi 10-15 évben fokozódó konvergencia figyelhető meg.
A korai genetikus sejtések (családi halmozódás, ikerkutatás stb.) mellett a genetikai diszpozíció kutatása egyre konkrétabb molekuláris mechanizmusokat tár fel. A monoamin transzmitterek - noradrenalin, szerotonin - receptorait ill. transzportereit kódoló gének többsége polimorfnak bizonyult és sok vizsgálat talál kapcsolatot egyes allélvariánsok és a depresszió-hajlam között. Talán még izgalmasabb a fejlődés korai, "hiperplasztikus" szakaszában az egyént érő külső ingerek, stresszhatások, "traumák" hosszútávú hatásit vizsgáló kutatások. Úgy tűnik, hogy a hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg rendszer érése az élet első hónapjaiban /éveiben külső stimulusok függvénye és mind az ingerszegénység, mind a túlingerlés permanens módon, életre szólóan meghatározza a felnőtt szervezet stresszválaszait. Ebben az értelemben a mai biológiai kutatások sorban megerősítik a pszichoanalitikus/pszichodinamikus megközelítés közel száz éve hangoztatott álláspontjait a korai élmények patoplasztikus jelentőségéről.
A korai élet túlzott stresszorai a hipothalamikus és az extrahipothalamikus CRH-erg rendszerek hiperpláziáját és ezzel fokozott reakciókészségét eredményezhetik. Az életet végigkísérő tulzott stresszválaszok (kortizol) neurotoxikus hatásai főleg a hippocampusban neuronpusztulást , ezzel a rendszer további, fokozódó destabilizálását idézik elő, ami a klinikai tapasztalattal egybecseng.
Állatkisérletes modellek mind a korai streszorok permanens CRH/noradrenalin túlérzékenységet okozó hatását, mind a szeretonerg rendszer korai sérülésének lehetőségét megerősítik. Ez utóbbi közvetlen kémiai manipulációval (clomipramin-modell) kiváltható és tesztelhető.
A klasszikus noradrenalin -és szerotonin-hipotézisek bár sok kérdésre eddig nam adtak megfelelő választ, az újabb in vivo képalkotó technikákkal ismét több oldalról megerősítést nyertek. Kitünt például, hogy depressziós betegek raphe-régióiban az epizód idején szignifikánsen csökken a szerotonin-transzporter és a szomato-dendritikus feedback 5HT1A receptorok aktivitása. Mások a hippocampus-volumen jelentős csökkenését találták, ami megfelel a krónikus kortizol-ártalom feltételezésének.
Miközben egyre világosabb, hogy a mai antidepresszív gyógyszerek főleg a klinikai tünetekért közvetlenül felelős monoamin-eltéréseket korrigálják, csak újabban terelődött a figyelem az agy a "endogén pszichofarmakonjai", a gyógyszerek célreceptoraihoz fiziológiás körülmények között kötődő endogén ligandok felé. Kitűnt, hogy az agyban endogén MAO-inhibitor, amfetaminszerű stimuláns ("enhancer"), benzodiazepin-tipusú anxiolitikus, stb molekulák egyaránt termelődnek és ezeknek komplex élettani hatásaik vannak. Ebben az értelemben a depresszió egyes tünetei - pl. az álmatlanság - feltehetően az idegrendszer kompenzációs törekvéseit reprezentálják., máskor az endogén modulátor anyagok tartalékainak kimerülésére utalnak.
A klasszikus depreszió-elméletek mellett egészen újak is megjelennek. Ilyen pl. a P-szubsztancia vagy a neuroszteroidok feltételezett szerepe depresszióban, amelyek egyben - a CRH-receptor direkt antagonistáival ("antalarmin") együtt - gyökeresen újszerű terápiás lehetőségeiket ígérnek.
|
|
|
