Postreszuszcitációs központi idegrendszeri sérülés prognosztizálása
Molnár Tihamér, Kőszegi Tamás1 , Szakmány Tamás
Pécsi Tudományegyetem, Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézet,
1Laboratóriumi Medicina Intézet
Bevezetés: A cardio-pulmonalis resuscitatio (CPR) végső sikerét a neurológiai funkciók visszatérése határozza meg. A keringés nélküli állapot globális agyi hypoxiát eredményez, mely előre fel nem mérhető központi idegrendszeri sejtsérülést okoz. Az irreverzibilitás kimondása, a postresuscitatios kezelési stratégia megválasztásában döntő lehet, azonban számos etikai kérdést is felvet. Míg a túl pesszimista prognózis az életmentő/támogató beavatkozásoktól fosztaná meg a betegeket, addig a túl optimista jóslatok fölösleges és drága terápiás lépések indikációját eredményeznék. Az agyi sejtsérülés mértékének korai becslésére alkalmas módszerek közül a biomarkerek mérése, comatosus ill. szedált betegen is elvégezhetőek. Reanimáción átesett betegekben az S100ß prediktív értéke a neurológiai prognózis tekintetében az irodalomban már jól dokumentált. A PCT nem gyulladással, hanem agyi sejtsérüléssel összefüggő változása azonban új lehetőségekkel kecsegtet. Vizsgálatainkkal összefüggéseket kerestünk a szérum S100ß és PCT értékek között reszuszcitált betegek túlélésére.
Betegek, módszer: Tanulmányunkba cardiopulmonalis reszuszcitáción átesett betegeket vontunk be, akik rutin posztreszuszcitációs kezelésben részesültek. Neurológiai státuszfelmérés ill. sorozatos vérmintavétel történt a betegek intenzív osztályos felvételekor, 24 óra ill. 72 óra múlva. Centrifugálás után a savókat fagyasztva tároltuk, majd később S100ß- és PCT-méréseket végeztünk. Statisztikai analízishez Mann-Whitney U-tesztet és Spearman-féle korrelációs analízist használtunk. Adatainkat, mint medián (interkvartilis-tartomány) közöljük.
Eredmények: Vizsgálatainkba 20 beteget [9 túlélő (T), 11 nem-túlélő (NT)] vontunk be (életkor: 61 (43-73) év), akik "lege artis" cardiopulmonalis reanimáción estek át. Osztályos felvételkor GCS = 8 volt minden esetben. A szérum S100ß-értékek a felvételkor következők voltak: T = 1,19 (0,54 - 2,18); NT = 3,97 (0,41 - 8,04) p = 0,06. A szérum PCT-szintek az ITO felvételkor: T = 0,15 (0,08 - 16,37); NT = 0,1 (0,09 - 6,41) p = 0,71. Szignifikáns negatív korrelációt találtunk a 24. órás időpontban vett szérum PCT-értékek és az anoxia idő között, r = -0.80, p < 0,01.
Megbeszélés: A reanimáción átesett betegeknél nem volt szignifikáns különbség a túlélők és nem-túlélők között a szérum S100ß- és PCT-értékek tekintetében. Az irodalmi adatokkal összhangban azonban azt találtuk, hogy a nem-túlélő csoportban magasabb az S100ß szintje közvetlenül a reanimációt követően. A kis esetszám miatt szignifikáns különbséget kimutatni még nem tudtunk, azonban a tendencia már észlelhető. Érdekes megfigyelésünk, hogy a reanimációt követő 24. órában mért szérum PCT-szint és az anoxia ideje között szignifikáns negatív korreláció áll fenn. Mivel a PCT termelődése több foszforilációs kaszkádon keresztül történő energiaigényes folyamat, feltételezhető, hogy a hosszabb anoxiaidő az ATP-raktárak depléciója révén csökkentheti ezen fehérjék képződését is. Annak eldöntésére, hogy az általunk vizsgált markereknek milyen prognosztikai jelentősége van a reanimációt követően, a tanulmány befejezésére van szükség a tervezett esetszámon.
|
